Szék
Szék (bútor)
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ez a szócikk a székről, mint bútorról szól. Hasonló címmel lásd még: Szék (egyértelműsítő lap).
A szék a leggyakoribb és legegyszerűbb ülőbútor.
Története
Thonet szék (a 14. számú modell, 1850)
Az ókori egyiptomiak – falfestmények tanúsága szerint – már három formáját ismerték: a négylábú támlátlan, a hajlott támlával ellátott és a keresztlábakkal ellátott széket. A fáraók plasztikus alakokkal díszített trónszéket használtak. A görögöknél ezenkívül az összecsukható, hordozható szék volt használatban, mely ollószerűen keresztberakott lábakkal és szövetből vagy szövött hevederekből alkotott ülőlappal bírt. A görög trónszékeknél architektonikus formákat, kannelúrázott oszlopokat találunk: díszítésében a palmettának nagy szerepe van. A rómaiak a görög formákat folytatták etruszk elemekkel keverve. A császárság alatt a trónszék (latinosan trónus) anyaga kő vagy márvány volt, ami masszív formákat, domború díszt és a végződéseknél plasztikus alakokat eredményezett.
A középkorban az északi népeknél szintén három székforma volt használatban: az alacsony négylábú zsámoly, az összecsukható szék és a merev hátlappal és szekrényszerű zárt alsórésszel bíró támlásszék. A 13. század folyamán az addig egyszerű zsámolyt – valószínűleg a keresztes hadjáratokban szerzett keleti eredményként – nyolc- vagy hatszögűre készítették, ugyanannyi lábbal. Míg a szekrényszerű felépítés változatlan maradt, addig a dísz a gótikus ízlés értelmében gazdagodott, a támlát architektonikus formákat utánzó gazdagon faragott dísz borította, amely a felső végződésnél áttört, plasztikus elemekbe ment át. Az összecsukható székeknek már a román korban alkalmazott támlája most szervesen lett felépítve, az összecsukhatóságra már csak az egymást keresztező lábak utaltak, de ezek a székek már nem voltak összecsukhatók. Az alacsony zsámoly tovább fejlődött, és egy darabból álló, vagy hevederekkel tagolt hátlapot kapott. A trón alakú díszes székek eltűntek, és a 16. század elejétől kezdve már csak udvaroknál és templomokban voltak használatban, míg a polgári használatra kevésbé ünnepélyes és könnyebben hordozható bútor alakult ki: egészen egyenes, legfeljebb a kartámlánál hajlott vonalakkal, négy esztergályozott lábbal. Ezeknél a székeknél jelent meg először a kárpitozás: a felszegezett párna. Ez azután olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy a 17. században – leginkább a Németalföldön – készültek olyan székek, amelyeknél a lábak kivételével az összes farészeket szövettel burkolták, ezért formáik igen egyszerűek, egyenesek voltak, és a faragott díszítés teljesen hiányzott.
Ugyancsak a 17. században kezdték a kárpitozást fonott nádfelületekkel helyettesíteni. Itt a farészek ismét teljes egészükben láthatók, ezért a faragás megint elborítja azokat. Az akkor kedvelt csavart oszlop a lábak leggyakoribb alakja, a támla már nem annyira egyenes, gyengén hátrafelé hajlik, de még magas és az eddigi lapos faragások helyett magas domborművekkel, vagy plasztikus, áttört oromzattal van ellátva. Ez XIV. Lajosnak kora – ettől kezdve mindenütt általános volt a francia hatás. A régence alatt állt be a hajlott vonalak érvényre jutásával a legnagyobb fejlődés a szék történetében, amely a XV. Lajos-kori ízlésben érte el tetőpontját. Minden vonal hajlítottá vált, és újdonság volt a gyakran alkalmazott kerek, vagy ovális, párnázott támla. A finoman hajlott farészeknek a pompás faragás nemcsak díszét, de alapformáját is adta, a párnázott ülőlap és támla a legdrágább, külön e célra szőtt, megfelelő formájú (abgepasst) szövetekkel vagy gobelinekkel volt borítva. A görbe vonalú farészeknél a fa konstrukciója zavarólag hat, ezért a legtöbb esetben aranyozták, vagy festették. A XVI. Lajos-kori ízlés ismét egyenes lábakat alkalmazott, de azokat hornyolással díszítette, szép veretek, finoman rajzolt apró díszítőformák élénkítették a farészeket. A francia forradalom után a formák a klasszicista stílust követték, merevek és nehezebbek lettek.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ez a szócikk a székről, mint bútorról szól. Hasonló címmel lásd még: Szék (egyértelműsítő lap).
A szék a leggyakoribb és legegyszerűbb ülőbútor.
Története
Thonet szék (a 14. számú modell, 1850)
Az ókori egyiptomiak – falfestmények tanúsága szerint – már három formáját ismerték: a négylábú támlátlan, a hajlott támlával ellátott és a keresztlábakkal ellátott széket. A fáraók plasztikus alakokkal díszített trónszéket használtak. A görögöknél ezenkívül az összecsukható, hordozható szék volt használatban, mely ollószerűen keresztberakott lábakkal és szövetből vagy szövött hevederekből alkotott ülőlappal bírt. A görög trónszékeknél architektonikus formákat, kannelúrázott oszlopokat találunk: díszítésében a palmettának nagy szerepe van. A rómaiak a görög formákat folytatták etruszk elemekkel keverve. A császárság alatt a trónszék (latinosan trónus) anyaga kő vagy márvány volt, ami masszív formákat, domború díszt és a végződéseknél plasztikus alakokat eredményezett.
A középkorban az északi népeknél szintén három székforma volt használatban: az alacsony négylábú zsámoly, az összecsukható szék és a merev hátlappal és szekrényszerű zárt alsórésszel bíró támlásszék. A 13. század folyamán az addig egyszerű zsámolyt – valószínűleg a keresztes hadjáratokban szerzett keleti eredményként – nyolc- vagy hatszögűre készítették, ugyanannyi lábbal. Míg a szekrényszerű felépítés változatlan maradt, addig a dísz a gótikus ízlés értelmében gazdagodott, a támlát architektonikus formákat utánzó gazdagon faragott dísz borította, amely a felső végződésnél áttört, plasztikus elemekbe ment át. Az összecsukható székeknek már a román korban alkalmazott támlája most szervesen lett felépítve, az összecsukhatóságra már csak az egymást keresztező lábak utaltak, de ezek a székek már nem voltak összecsukhatók. Az alacsony zsámoly tovább fejlődött, és egy darabból álló, vagy hevederekkel tagolt hátlapot kapott. A trón alakú díszes székek eltűntek, és a 16. század elejétől kezdve már csak udvaroknál és templomokban voltak használatban, míg a polgári használatra kevésbé ünnepélyes és könnyebben hordozható bútor alakult ki: egészen egyenes, legfeljebb a kartámlánál hajlott vonalakkal, négy esztergályozott lábbal. Ezeknél a székeknél jelent meg először a kárpitozás: a felszegezett párna. Ez azután olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy a 17. században – leginkább a Németalföldön – készültek olyan székek, amelyeknél a lábak kivételével az összes farészeket szövettel burkolták, ezért formáik igen egyszerűek, egyenesek voltak, és a faragott díszítés teljesen hiányzott.
Ugyancsak a 17. században kezdték a kárpitozást fonott nádfelületekkel helyettesíteni. Itt a farészek ismét teljes egészükben láthatók, ezért a faragás megint elborítja azokat. Az akkor kedvelt csavart oszlop a lábak leggyakoribb alakja, a támla már nem annyira egyenes, gyengén hátrafelé hajlik, de még magas és az eddigi lapos faragások helyett magas domborművekkel, vagy plasztikus, áttört oromzattal van ellátva. Ez XIV. Lajosnak kora – ettől kezdve mindenütt általános volt a francia hatás. A régence alatt állt be a hajlott vonalak érvényre jutásával a legnagyobb fejlődés a szék történetében, amely a XV. Lajos-kori ízlésben érte el tetőpontját. Minden vonal hajlítottá vált, és újdonság volt a gyakran alkalmazott kerek, vagy ovális, párnázott támla. A finoman hajlott farészeknek a pompás faragás nemcsak díszét, de alapformáját is adta, a párnázott ülőlap és támla a legdrágább, külön e célra szőtt, megfelelő formájú (abgepasst) szövetekkel vagy gobelinekkel volt borítva. A görbe vonalú farészeknél a fa konstrukciója zavarólag hat, ezért a legtöbb esetben aranyozták, vagy festették. A XVI. Lajos-kori ízlés ismét egyenes lábakat alkalmazott, de azokat hornyolással díszítette, szép veretek, finoman rajzolt apró díszítőformák élénkítették a farészeket. A francia forradalom után a formák a klasszicista stílust követték, merevek és nehezebbek lettek.
Asztal
Asztal
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz
Ugrás a kereséshez
Question book-new.svg
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye.
Tömör fából készült hosszú asztal
Az asztal egy többnyire négylábú, legtöbbször konyhai vagy ebédlői bútordarab, elsődlegesen étkezésre használt, lapból és lábazatból álló állvány mindennemű formai és funkcióbeli változata. A régi magyar leírásokban, visszaemlékezésekben, fejedelmi és főúri udvartartásban a 18. század végéig, „tábla” volt, az asztalt jelentő kifejezés. Ez a kifejezés a szövegkörnyezettől függően olyan deszkalapot is jelentett, melyen ételt készítettek, vagy szárnyast kopasztottak, illetve nagyobb helyigényű konyhai műveleteket végeztek rajta (például mézeskalács formázása). Ma már csak egyes szakmákban használatos a tábla kifejezés, mint a cukorkészítés, mézeskalácsosok, de használják a szabóságok is a nagy helyigényű munkafázisok elvégzésére, (szabászat).
Rendeltetése szerint több kategóriája van az asztaloknak: étkezőasztal, íróasztal/munkaasztal, dohányzóasztal stb. A funkciójához kötődő cselekvést gyakran széken ülve, vagy mellette állva végzi a cselekvő személy. Az asztal formája lehet négyzet alakú, téglalap alakú, ovális, vagy kerek. Anyaga többnyire fa (tölgy, bükk, fenyő), de készülhet üvegből, műanyagból, fémből, márványból, kőből is.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz
Ugrás a kereséshez
Question book-new.svg
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye.
Tömör fából készült hosszú asztal
Az asztal egy többnyire négylábú, legtöbbször konyhai vagy ebédlői bútordarab, elsődlegesen étkezésre használt, lapból és lábazatból álló állvány mindennemű formai és funkcióbeli változata. A régi magyar leírásokban, visszaemlékezésekben, fejedelmi és főúri udvartartásban a 18. század végéig, „tábla” volt, az asztalt jelentő kifejezés. Ez a kifejezés a szövegkörnyezettől függően olyan deszkalapot is jelentett, melyen ételt készítettek, vagy szárnyast kopasztottak, illetve nagyobb helyigényű konyhai műveleteket végeztek rajta (például mézeskalács formázása). Ma már csak egyes szakmákban használatos a tábla kifejezés, mint a cukorkészítés, mézeskalácsosok, de használják a szabóságok is a nagy helyigényű munkafázisok elvégzésére, (szabászat).
Rendeltetése szerint több kategóriája van az asztaloknak: étkezőasztal, íróasztal/munkaasztal, dohányzóasztal stb. A funkciójához kötődő cselekvést gyakran széken ülve, vagy mellette állva végzi a cselekvő személy. Az asztal formája lehet négyzet alakú, téglalap alakú, ovális, vagy kerek. Anyaga többnyire fa (tölgy, bükk, fenyő), de készülhet üvegből, műanyagból, fémből, márványból, kőből is.